Hétfő.
Elegem van. Itt a vége, nem bírom. És még csak november volt. Alapjában véve
szerettem az őszt, de az iskola lefárasztott. Ma is hajnali 3 órakor keltem,
természetesen a rémálmok ma sem hagytak békén. Pár órán át olvastam, de végül
meguntam a semmittevést és készülődni kezdtem. Reggeliztem, fogat mostam,
felöltöztem… Fekete, Slipknot felirattal ellátott pólót kaptam magamra, ehhez
társult a jól megszokott farmer és a tornacipő. Még egy fekete dzsekit is
magamra vettem. Monoton végeztem a dolgomat. Mikor elkészültem még csak 6 óra
volt. Kimentem a lakásból és a hátsókertbe mentem. Előkaptam a gereblyét és
elkezdtem a leveleket kupacba gereblyézni. A kertben 3 hatalmas bükkfa állt,
mióta az eszemet tudom itt voltak. Jelenleg gyönyörű vöröses színben pompáztak.
Mikor kicsi voltam sokat ugráltam a puha levélkupacokba, ma már felhagytam
ezzel a szokásommal. Halkan egy Disturband számot kezdtem dudorászni. A
dudorászásból később üvöltés fakadt, ha nem lett volna ilyen korán talán még
rám is szólnak. Fel sem tűnt, hogy Miss. Cook a teraszán ücsörög. Mosolygott.
Szinte mindig gyengéd gyöngymosoly ült az arcán. Kedves nő.
- Milyen durva zenéket énekelsz te? – kérdezte kis idő múltán.
- Csak rock. – vontam meg a vállam.
A jámbor arcú asszony, sugárzó tekintetét rám emelte.
- Helyes a fiú igaz e? – kérdezte szelíden.
- Hogy? – nem kapcsoltam.
- Daniel.
Az új szomszéd említésére libabőrős lettem és akarva akaratlan vigyorogni kezdtem.
- Tudtam én. – állapította meg Miss. Cook elégedetten.
- Mit is? – kérdeztem arrogáns hangvétellel.
Az asszony nem mondott többet. Belibbent a házába. A fejemet csóváltam és folytattam a dalolást. A leveleket egy nagy kupacba húztam. Mikorra már úgy véltem tökéletes becsoszogtam a lakásba. Fél 7 óra volt. Gyorsan felkaptam a cuccomat és elindultam az iskolába. Mint mindig, most is gyalog mentem, vagy 1 óra oda az út. Lassan sétáltam, közben a gondolataimba révedtem. Fel sem tűnt, hogy Daniel dudál nekem. Mikor végre hajlanó voltam rá figyelni felsóhajtott.
- Na végre. Azt hittem megsüketültél. Szállj be. – invitált be a vörös mercury monterey cupe-ába.
Megcsodáltam az autót majd beültem az anyósülésre. Sokáig egyikünk se szólt.
- Öm, köszönöm. – nyögtem ki végül.
- Semmiség. – Daniel arcán egy apró, megkönnyebbült mosoly jelent meg.
Egy pillanatra felém fordította a fejét, ennyi épp elég volt ahhoz, hogy megtörténjen a baj. Az autó egy fának csapódott. Légzsák nem volt benne. A fejem a műszerfalnak csapódott, több helyen fájt az oldalam és a karom. Lassacskán elszivárgott minden életerőm. A világ kezdett elsötétülni, egyre homályosabbá vált minden. Végül már csak azt éreztem, hogy valami szívja el a lelkem, egyre üresebb lettem belül. De az a valami néha megakadt, mintha küzdött volna magával. Az első gondolatom az volt, hogy meg fogok halni, de nem így történt.
- Milyen durva zenéket énekelsz te? – kérdezte kis idő múltán.
- Csak rock. – vontam meg a vállam.
A jámbor arcú asszony, sugárzó tekintetét rám emelte.
- Helyes a fiú igaz e? – kérdezte szelíden.
- Hogy? – nem kapcsoltam.
- Daniel.
Az új szomszéd említésére libabőrős lettem és akarva akaratlan vigyorogni kezdtem.
- Tudtam én. – állapította meg Miss. Cook elégedetten.
- Mit is? – kérdeztem arrogáns hangvétellel.
Az asszony nem mondott többet. Belibbent a házába. A fejemet csóváltam és folytattam a dalolást. A leveleket egy nagy kupacba húztam. Mikorra már úgy véltem tökéletes becsoszogtam a lakásba. Fél 7 óra volt. Gyorsan felkaptam a cuccomat és elindultam az iskolába. Mint mindig, most is gyalog mentem, vagy 1 óra oda az út. Lassan sétáltam, közben a gondolataimba révedtem. Fel sem tűnt, hogy Daniel dudál nekem. Mikor végre hajlanó voltam rá figyelni felsóhajtott.
- Na végre. Azt hittem megsüketültél. Szállj be. – invitált be a vörös mercury monterey cupe-ába.
Megcsodáltam az autót majd beültem az anyósülésre. Sokáig egyikünk se szólt.
- Öm, köszönöm. – nyögtem ki végül.
- Semmiség. – Daniel arcán egy apró, megkönnyebbült mosoly jelent meg.
Egy pillanatra felém fordította a fejét, ennyi épp elég volt ahhoz, hogy megtörténjen a baj. Az autó egy fának csapódott. Légzsák nem volt benne. A fejem a műszerfalnak csapódott, több helyen fájt az oldalam és a karom. Lassacskán elszivárgott minden életerőm. A világ kezdett elsötétülni, egyre homályosabbá vált minden. Végül már csak azt éreztem, hogy valami szívja el a lelkem, egyre üresebb lettem belül. De az a valami néha megakadt, mintha küzdött volna magával. Az első gondolatom az volt, hogy meg fogok halni, de nem így történt.
Egy kórházi
szobában ébredtem, az oldalamon é a fejemen kötés volt. Csodák csodájára semmim
nem tört el. A kötéseket jobban szemügyre véve valami fekete folyadékot
fedeztem fel rajtuk. Ahogy egyre jobban vizsgáltam rájöttem, hogy az vér, az én
vérem. A szemeim ijedten kikerekedtek. Ez
meg mi? Mi történt velem? A szívem körül jeges hártya képződött, félelem
kúszott fel a torkomon, jeges borzongás futott végig minden ízületemen. A
rettegés és a tudatlanság miatti félelem eluralkodott rajtam. Pánikrohamot
kaptam és a sötétség ismét maga felé húzott.
Mikor ismét
felkeltem még mindig a kórházi ágyban feküdtem, de ezúttal egy jeges kéz
markolta a ball csuklómat. A szemem sarkából lepillantottam. Daniel volt az, a
gyomromban ezer bomba pukkant szét. A fejét lehajtotta ezért szőke haja a szemébe
lógott. Olyan gyermekien nézett ki. Előtört belőlem az undok énem és cinikusan
felröhögtem.
- Minek szorongatod a kezemet? – kérdeztem vigyorogva.
Daniel egyből válaszolt.
- Én legalább aggódom érted, nem úgy, mint az anyád.
Felhorkantam, most tűnt csak fel, hogy anyám nincs itt. Ez azért meglepett. Mióta az eszemet tudom, csak ketten vagyunk, csak ő volt nekem, most mégis Daniel szorongatja a kezemet nem ő. Durcásan felhorkantam és a 45°-os szögben elforgattam a fejemet. Csak játszottam és ezt Daniel is megértette. Erősebben markolt rá a kézfejemre, erre felszisszentem. Ekkor eszembe jutott a fekete vér. Megnéztem a kötéseimet és még mindig fekete vérben tocsogtak. Rettegve hunytam be a szemem. Daniel aggódó arckifejezéssel nézett rám, a kezét gyengéden a bordáimon lévő kötésre helyezte. Furcsán meleg és bizsergető volt az érintése, talán még meghitt pillanat is lehetett volna ebből, ha nem ront be Will az ajtón, mint valami birkózó és nem löki le Danielt a székről.
- Tessa Jenkins! Mit képzelsz? Meg akarsz talán halni? – kérdezte mérgesen Will, a hangjából az aggodalom is kivehető volt.
- Még élek. – horkantam fel.
A legjobb barátom kezét ütésre emelte és egy pofonnal jutalmazott. A lélegzetem is elakadt. Will megütött, sosem tett ilyet, most mégis miért? A karom megfeszült, a kézfejem pedig ökölbe szorult. Meglendítettem a kezemet és a csontos öklöm Will állkapcsának vágódott. Alig lehetett látni a mozgásomat, kiugrottam a kórházi ágyból és elborult aggyal püföltem Willt. Eszelősen nevettem. Arra lettem figyelmes, hogy valaki rángatni kezd.
- Ne érj hozzá. – rivalltam a mögöttem állóra és neki is behúztam egyet. Mikor megfordultam anyám félelemtől csillogó szemével néztem farkasszemet. Az ajka felrepedt ott ahol eltaláltam. Dühöm csillapodott és a sötétség is kihunyt a szívemben. Erőtlenül lélegeztem majd lerogytam a földre.
- Tessa, mit műveltél? – suttogta az anyám, a hangjában színtiszta rettegés, és egy kis gyűlölet is hallható volt.
Megrökönyödve figyeltem amint segít Willnek engem pedig otthagy a földön és villámló pillantásokat lövell felém. Megrémültem, nem anyámtól, hanem magamtól. Sosem tettem ilyet, most mégis, úgy viselkedtem akár egy pszichopata, és ami a legmegdöbbentőbb, hogy élveztem. Élveztem, ahogy Will vörös vére kibuggyan és végigcsorog a kezemen, élvezettel hallgattam, hogy anyám félve beszél hozzám. Mindezt élveztem. A kórteremben ketten maradtunk, én és Daniel. Durva gondolat futott át az agyamon. Mi lenne, ha megölném? Az ötletet hamar elvetettem, bár titkon vágytam rá, hogy kést mártsak Daniel szívébe.
Daniel egy idő után felém indult, a kezét nyújtotta felém én pedig szótlanul engedtem, hogy felrántson. A bőre puha és meleg volt, bizsergett az egész testem. Csendben letelepedett egy székre, én a kórházi ágyra ültem.
- Miért bántottad Willt? – a kérdése meglepett. Mi köze hozzá?
Válasz helyett csak felhördültem.
- Gondoltam, magad sem tudod.
Fájt, amit mondott, mivel igaza volt. Nem tudtam miért bántottam a legjobb barátomat, ahogy azt sem tudtam miért fekete a vérem. Daniel fölkelt a székről és mellém lépett, megfogta az oldalamon lévő kötést és mormogni kezdett. Miután befejezte a véres kezével egy számomra ismeretlen rúnát rajzolt a homlokomra. Nem értettem mit művel viszont azt éreztem, hogy valami nagyon erős, láthatatlan valami elkezdi begyógyítani a sebeimet. Ismét jeges hártya kezdett képződni a szívem körül, kapálózni kezdtem. Daniel elkapta a kezemet és megszorította, de én továbbra is mocorogtam. Ekkor fogta magát és egész testével rám dőlt, így már moccanni sem tudtam. Nem volt más választásom, felsikítottam, de ő ezt megoldotta annyival, hogy befogta a számat. Ekkor beleharaptam a kezébe, felszisszent és elengedett.
- Mit műveltél? – kérdeztem remegő hangon.
- Majd megtudod. – vigyorgott és azzal kilépett a kórteremből.
Utána akartam rohanni, de valami visszatartott, 5 percig csak ültem némán és mozdulatlanul. Végül anyám jött be hozzám és arcon vágott. Ki hitte volna, hogy ilyen erő lakozik a vékony karjaiban. Az ütés ugyan fáj, és el is terültem a földön, de csak röhögni tudtam. Eszelősen nevettem, anyám reszkető végtagokkal hagyta el a szobát, vissza se nézett rám.
- Minek szorongatod a kezemet? – kérdeztem vigyorogva.
Daniel egyből válaszolt.
- Én legalább aggódom érted, nem úgy, mint az anyád.
Felhorkantam, most tűnt csak fel, hogy anyám nincs itt. Ez azért meglepett. Mióta az eszemet tudom, csak ketten vagyunk, csak ő volt nekem, most mégis Daniel szorongatja a kezemet nem ő. Durcásan felhorkantam és a 45°-os szögben elforgattam a fejemet. Csak játszottam és ezt Daniel is megértette. Erősebben markolt rá a kézfejemre, erre felszisszentem. Ekkor eszembe jutott a fekete vér. Megnéztem a kötéseimet és még mindig fekete vérben tocsogtak. Rettegve hunytam be a szemem. Daniel aggódó arckifejezéssel nézett rám, a kezét gyengéden a bordáimon lévő kötésre helyezte. Furcsán meleg és bizsergető volt az érintése, talán még meghitt pillanat is lehetett volna ebből, ha nem ront be Will az ajtón, mint valami birkózó és nem löki le Danielt a székről.
- Tessa Jenkins! Mit képzelsz? Meg akarsz talán halni? – kérdezte mérgesen Will, a hangjából az aggodalom is kivehető volt.
- Még élek. – horkantam fel.
A legjobb barátom kezét ütésre emelte és egy pofonnal jutalmazott. A lélegzetem is elakadt. Will megütött, sosem tett ilyet, most mégis miért? A karom megfeszült, a kézfejem pedig ökölbe szorult. Meglendítettem a kezemet és a csontos öklöm Will állkapcsának vágódott. Alig lehetett látni a mozgásomat, kiugrottam a kórházi ágyból és elborult aggyal püföltem Willt. Eszelősen nevettem. Arra lettem figyelmes, hogy valaki rángatni kezd.
- Ne érj hozzá. – rivalltam a mögöttem állóra és neki is behúztam egyet. Mikor megfordultam anyám félelemtől csillogó szemével néztem farkasszemet. Az ajka felrepedt ott ahol eltaláltam. Dühöm csillapodott és a sötétség is kihunyt a szívemben. Erőtlenül lélegeztem majd lerogytam a földre.
- Tessa, mit műveltél? – suttogta az anyám, a hangjában színtiszta rettegés, és egy kis gyűlölet is hallható volt.
Megrökönyödve figyeltem amint segít Willnek engem pedig otthagy a földön és villámló pillantásokat lövell felém. Megrémültem, nem anyámtól, hanem magamtól. Sosem tettem ilyet, most mégis, úgy viselkedtem akár egy pszichopata, és ami a legmegdöbbentőbb, hogy élveztem. Élveztem, ahogy Will vörös vére kibuggyan és végigcsorog a kezemen, élvezettel hallgattam, hogy anyám félve beszél hozzám. Mindezt élveztem. A kórteremben ketten maradtunk, én és Daniel. Durva gondolat futott át az agyamon. Mi lenne, ha megölném? Az ötletet hamar elvetettem, bár titkon vágytam rá, hogy kést mártsak Daniel szívébe.
Daniel egy idő után felém indult, a kezét nyújtotta felém én pedig szótlanul engedtem, hogy felrántson. A bőre puha és meleg volt, bizsergett az egész testem. Csendben letelepedett egy székre, én a kórházi ágyra ültem.
- Miért bántottad Willt? – a kérdése meglepett. Mi köze hozzá?
Válasz helyett csak felhördültem.
- Gondoltam, magad sem tudod.
Fájt, amit mondott, mivel igaza volt. Nem tudtam miért bántottam a legjobb barátomat, ahogy azt sem tudtam miért fekete a vérem. Daniel fölkelt a székről és mellém lépett, megfogta az oldalamon lévő kötést és mormogni kezdett. Miután befejezte a véres kezével egy számomra ismeretlen rúnát rajzolt a homlokomra. Nem értettem mit művel viszont azt éreztem, hogy valami nagyon erős, láthatatlan valami elkezdi begyógyítani a sebeimet. Ismét jeges hártya kezdett képződni a szívem körül, kapálózni kezdtem. Daniel elkapta a kezemet és megszorította, de én továbbra is mocorogtam. Ekkor fogta magát és egész testével rám dőlt, így már moccanni sem tudtam. Nem volt más választásom, felsikítottam, de ő ezt megoldotta annyival, hogy befogta a számat. Ekkor beleharaptam a kezébe, felszisszent és elengedett.
- Mit műveltél? – kérdeztem remegő hangon.
- Majd megtudod. – vigyorgott és azzal kilépett a kórteremből.
Utána akartam rohanni, de valami visszatartott, 5 percig csak ültem némán és mozdulatlanul. Végül anyám jött be hozzám és arcon vágott. Ki hitte volna, hogy ilyen erő lakozik a vékony karjaiban. Az ütés ugyan fáj, és el is terültem a földön, de csak röhögni tudtam. Eszelősen nevettem, anyám reszkető végtagokkal hagyta el a szobát, vissza se nézett rám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése