3. Fejezet

Sziasztok!

Végre itt vagyok a 3. fejezettel, sokáig tartott, de megvagyok, kicsit rövidke lett, de azért remélem tetszik nektek is :) Jó olvasást! És ha már itt vagy hagyhatnál pár lábnyomot akár a chatben akár a kommentben.

Will ijedten meredt rám.
- Tessék? – a hangja remegett.
- Sajnálom… - nem tudtam mit mondani, kirohantam a szobából, nem én voltam az együttérzés mintaképe. A történtek után nem voltam képes Will szemébe nézni. Szükségem volt egy kis magányra. Kiléptem a kórház ajtaján, a hűvös, októberi szél belekapott a hajamba. Megborzongtam, az álmos kisvárosra hátborzongató köd szállt le. Ismét megborzongtam. Az utcák kihaltak voltak, a lakásokban sem pislákolt fény, az utcalámpák sem világítottak. Az orromig sem láttam. A külváros felé vettem az irányt, a házunk felé. Lassan bandukoltam, házak sorát hagytam magam mellett. Egyre sötétedett és a köd is sűrűsödött. Már csak az ösztöneim vezéreltek. A szél ijesztően súgott, egyre szaporábban vettem a lépteimet. Egy árnyák suhant el előttem. Rettegtem, hogy megismétlődik e a tegnapi.
- Figyellek. – suttogta valaki a hátam mögött. Futni kezdtem, majd pár másodperc után egy férfinak ütköztem. Vakmerőn néztem a szemébe, de csak Will apját pillantottam meg.
- Derek? – vontam fel a szemöldököm. Tudtommal Európában volt. – Hogy kerül ide?
- Előbb jöttem haza és értesítettek a szomorú hírről. – Derek fájdalmasan sóhajtott majd a kórház felé indult. Én hazafelé baktattam. Agyam folyamatosan az árnyon kattogott, meg persze azon, hogy miért nem hallottam Bernadett lelkének sikolyát. Eddig mindig hallottam, ha valaki meghalt. Most miért nem? Ezen mélázva sétáltam tovább a házunk felé. Mire hazaértem már-már lihegtem, nem volt jó ötlet ennyit gyalogolni. Anyám már várt rám.
- Hol voltál ennyi ideig? – kérdezte idegesen.
- A kórházban. – anyám erre persze felkapta a fejét.
- Mit kerestél te ott?
- Willnél voltam. – morogtam az orrom alatt majd felrohantam a szobámba. Bedőltem az ágyamba, a szemeim leragadtak, az agyam kikapcsolt én pedig fejest ugrottam az álmok világába.

Kótyagos fejjel ébredtem, a karomat és a lábamat ólomsúlyúnak éreztem, mint egy zombi, úgy közlekedtem. Az utam egyből a konyhába vezetett. Anyám kávéval várt. Nem szokott ilyet csinálni, vizslatón bámultam rá. Az arcát együttérzés és szomorúság torzította el. Valószínűleg értesült Bernadett haláláról. Így már van értelme a kávénak is. Egy mosolyt erőltettem az arcomra, így még elnyúzottabbnak néztem ki, végül nem is próbálkoztam tovább, csak elvettem a kávét és lezuhantam az egyik bárszékre. A meleg égette a torkomat, gyorsan felhajtottam a híg löttyöt majd visszasurrantam a szobámba. A fejem tompán zúgott, a gyomrom émelygett. A gyomorsav felszökött a nyelőcsövembe és erősen marta azt. Az ágyra vetettem magam. Pillanatok alatt visszaaludtam.

Álmodtam. Egy tükröt láttam mely egy másik „világba” vezetett. A tükörből démoni kezek nyúltak felém és egy mély hang egyre csak suttogott.
- Ne állj az utamba.
A szívem körül jeges hártyák képződtek, az agyam leblokkolt. A karmos kezek ekkor kirobbantak a tükörből és szorosan megmarkolták a kezem. A karmok felhasították a bőrömet. Fekete vér ömlött a sebből. A kezek egyre csak a tükör felé vonszoltak.

Az álomnak itt vége szakadt, zihálva ültem fel az ágyon. A karomon egy alig látható karcolás futott végig. Épp ott ahol az álombéli szörny felsértette a bőröm. Biztos csak felkarcoltam. Kimásztam az ágyból aztán lerobogtam a konyhába. Egy férfias adag szalonnás-hagymás tojást befaltam. Anyám persze lelépett otthonról. Az utóbbi időben keveset tartózkodott itthon és, ha még is itt volt, akkor csak veszekedtünk. Hát igen, nem valami jó vele a kapcsolatom, bár azt meg kell hagyni, furdal a kíváncsiság hová léphet le. Mivel még semmit nem tanultam előszedtem a cuccomat és leültem az íróasztalomhoz. A széken görnyedve tanultam a biológiát. Még az a szerencsém, hogy minden elég könnyen a fejembe megy. Délig tanultam, akkor lecsoszogtam ebédelni. Anyám még mindig nem ért haza. Még neki sem láttam az ízletesnek ígérkező rántott csirkecombomhoz, amikor valaki kopogtatott. Lemondóan felnyögtem majd a bejárati ajtóhoz sétáltam. Kinyitottam az ajtót és legnagyobb meglepetésemre Daniel zöld szemével találtam szemben magam. Meglepettségemben azt sem tudtam mit mondjak.
- Adsz kölcsön tojást? – kérdezte Daniel mély, búgó hangon.
Még mindig nem ébredtem fel a sokkból. Tojást? Tojást akar? Megráztam a fejem.
- Persze. – böktem ki végül.
A hűtőhöz szaladtam és szégyenemre nem találtam benne tojást. Pedig meg mertem volna rá esküdni, hogy reggel még volt.
- Bocs, de…ööö… nincs itthon. – magyarázkodtam.
Daniel tréfásan elmosolyodott, mintha tudta volna, hogy nincs tojásunk.
- Persze, hogy nincs, hisz anyukádtól kértem el reggel. Most akartam visszahozni, gondoltam kicsit megtréfállak. – nyújtotta át nekem a félig üres dobozt.
A kezem meglendült és a fiú arcán nagyot csattant. Daniel ijedten hőkölt hátra.
- Ezt miért kaptam? – nézett rám kisfiús mosollyal az arcán.
- Még kérdezed? – feleltem és bevágtam az orra előtt az ajtót.
Nem szerettem, ha vicc tárgya vagyok.